A telefonnal szemeztem, majd felvettem, és iszonyatos késztetést éreztem, talán megérzésből, hogy megnézzem az üzeneteket. De tartottam magamat az elveimhez, és nem néztem meg azokat, gondoltam helyette inkább nézegetem a képeit, hiszen olyan sok közös kép van rólunk.
Az élet iróniája, hogy nem én vagyok a blog rendszeres olvasója, hanem az akivel nemrég szakítottam, sőt a blogról is tőle hallottam először.
Egyesek talán azt gondolják, hogy egyfajta revans, hogy itt írom le a történteket. Ebben talán van némi igazság, de ennél többről van szó, egyszerűen meg akarom osztani a történetet, talán némi tanulság levonható az esetből.
A történetünk egy nyáron kezdődött, az egyik – a legnagyobb – magyarországi könnyűzenei fesztiválon. Az vonzott a legjobban a kezdet kezdetén, hogy nem mászott rám azon a nyári meleg, bulizós, illuminált estén. Egyszerűen csak megismerkedtünk, buliztunk, jól éreztük magunkat. Néhány nappal a fesztivál után, megkerestem a srácot az iwiw-en. Már a fesztiválon láttam benne valamit, valami vonzott hozzá. Talán az, hogy erőt sugárzott magából, és az egyik legjobb haverja a buli közepette egész éjszaka fényezte az intelligenciáját. Így gondoltam miért ne keressem meg, a fesztiválon nem ismerhettem meg, hiszen bulizni mentünk oda, de ha fizikailag vonzott az első perctől kezdve, és mások az intelligenciájáról áradoztak, miért is ne.
Így történt hogy a fesztivál után másfél hónapig írogattunk egymásnak az iwiwen. Terveztük, hogy egyszer majd összefutunk, erre végül másfél hónap után sor került. Egy hónapig nem történt közöttünk semmi, még egy csók sem. Hogy miért? Mert nem akartam. Mert jobban meg akartam ismerni mielőtt bármi is történik… Aztán idővel összejöttünk.
Hónapokig – kb egy fél évig – jól mentek a dolgok, ezek részletezésébe nem is mennék bele. A lényeg azon van, hogy nagyon megszerettem, napról napra egyre jobban.
