Ez egy nagyon hosszú történet, de érdemes olvasni, mert a történet egy pontján például fontos szerepet kap benne maga Tamás Gáspár Miklós is.
Amikor a történet elkezdődött, mindössze 17 éves voltam – karcsú, határozottan csinos, ámde komplexusokkal teli kamaszlány. Sohasem voltam túl bulizós, inkább az az ábrándozós, könyvmoly típus voltam, akit mindig más dolgok érdekeltek, mint a kortársait. Történetünk idején éppen a zöld gondolat volt az, ami megragadta a figyelmemet. Aggodalommal töltött el bolygónk helyzete, sokat olvastam a témában, és csakhamar úgy gondoltam, ideje a tettek mezejére lépni. Az egyik folyóiratban olvastam egy érdekes cikket egy frissen alakult magyarországi zöld szervezetről, és úgy döntöttem, fölveszem velük a kapcsolatot.
Az általam kiválasztott szervezet egy fiatalokból álló, öntevékeny közösség volt. Az első gyűlésük nagyon kellemes hatást tett rám, úgy tűnt, hogy vannak terveik, céljaik, ugyanakkor a hangulat is jó. Nemcsak a projekt társadalmi fontossága volt a fontos, hanem hogy együtt vagyunk, bulizunk, külföldre járunk felszedni a kockaköveket ;)*, szóval van mindenféle világforradalmárokhoz illő móka-kacagás.
Egyből kiszúrtam magamnak a srácot, mert akkoriban nagyon tetszettek a határozott profilú férfiak. Tetszett a stílusa is, úgy tűnt, hogy laza, jó humorú és nagydumás pasi, aki mindig a helyzet magaslatán van. Pont olyan volt, amilyennek egy ifjú forradalmárt elképzel az ember, ráadásul még egy kicsit hasonlított is Che Guevarára. Egyből éreztem azt a bizonyos szikrát, és a szikrából csakhamar fellobbant a láng is, de az érzelmeimet magamban tartottam, mert biztos voltam benne, hogy egy ilyen jóképű és népszerű srác sohase állna velem szóba. Talán tudat alatt egy picit kerültem is emiatt. Mégis, ahogyan egyre több időt töltöttünk együtt, egyre világosabbá vált, hogy a srác sem közömbös irántam. Kb. két hétre rá testületileg elutaztunk egy regényes olasz kisvárosba szervezett békekonferenciára. A környezetváltozás jót tett, mert az első közös estén csakhamar közös megegyezéssel letámadtuk egymást, és a továbbiakban párként mutatkoztunk a kis közösség előtt.
Csakhamar azonban kiderült, hogy a srác csak olyankor ilyen határozott, amikor a szervezeti iroda kapuin belül van. A való életben egy meglehetősen félénk, visszahúzódó, mondhatni esetlen fiatalember volt. Azt hiszem, többek között ennek köszönhető, hogy annak ellenére, hogy már végzős egyetemista volt, még nem volt dolga nővel – mármint nemcsak szexuálisan nem, de még csak a kezét sem fogta meg nőnemű élőlénynek. Ez azonban nem volt nagy probléma – én sem voltam sokkal tapasztaltabb ezen a téren, de csakhamar kiválóan behoztuk a lemaradást, és minden tökéletesen működött. (Igazából ez volt az egyetlen dolog a kapcsolatban, ami tényleg jó volt, és az egyetlen oka annak, hogy másfél évig húzta a dolog.)
Nemsokára azonban újabb problémák bontakoztak ki a horizonton. Kiderült, hogy a srác egyke, akit az édesanyja egyedül nevel, és mint az ilyenkor szokásos, igencsak össze vannak nőve. Ugyan az anyuka nem nyitott be kefélés közben/után a szobába azzal, hogy „Merre van a Patyolat?", de cserébe voltak más furcsa dolgok. Például, azok után, hogy kerek egy hete nem is láttuk egymást, megbeszéltük, hogy nálunk tölti a hétvégét. Napközben a suliban ülve már láttam, hogy elkezd esni a hó. Hurrá, gondoltam, milyen romantikus lesz, kéz a kézben andaloghatunk a hófödte Margit-szigeten, együtt szürcsölgethetjük a forralt bort, hű, csodás lesz! Este hatkor azonban beállított hozzánk a Kedves, aki közölte, hogy csak egy órája van, mert utána rohannia kell haza. Havat lapátolni. WTF?! Nem teheti meg anyukád, hogy csak úgy parancsolgasson neked, mondtam. Légy férfi, állj ki magadért! Mire a srác hosszas tirádákba kezdett, hogy nem arról van szó, hogy parancsolgatnak neki, hanem arról, hogy az ő szegény édesanyja egész nap keményen dolgozik azért, hogy mindent megadjon neki, és legyen mit ennie [emlékeztetném arra az olvasót, hogy egy 24 éves, diploma előtt álló férfiról van szó!], és hogy neki erkölcsi kötelessége segítséget nyújtani, hogyha úgy adódik.
(Azt persze nem igazán értettem, hogy vajon olyankor miért nem mocorog a kategorikus imperatívusz benne, amikor az anyukája esténként a nagy kazal edényt mosogatja, vagy vasalja a ruhákat, ő pedig ott döglik tőle két méterre a fotelben, és bámulja a focimeccset.)
