értékellek mint embert

Na, a beküldő egy nagyon ismert arc volt a sulijában - ezt ő állítja magáról. A bosszúból baszó csávókat kerüljük, tisztelt hölgyeim. Általában tartózkodni szoktunk attól, hogy a beküldőt minősítsük, de nem tudok elmenni amellett, ahogy magáról és a lányról beszél.

Sziasztok!

Mielőtt megosztanám veletek a történetemet, tudnotok kell, hogy szerintem nem számít 100%-ig kirívó esetnek, bár vannak benne fordulatok…

Valójában azért írok ide, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre/kommentekre.

Maga a történet már több mint 4 éve történt velem. Én akkor még 18 éves középiskolás kölyök voltam. Fogalmazzunk úgy, hogy az iskolában a nagyon ismert arcok közé tartoztam. (Szerintem ezt nem csak a versenysportnak és a Diákigazgató választásnak köszönhettem, amit meg is nyertem J )

A történet a következő: én, mint „nagy” végzős (és diákigazgató egyben) kinéztem a tizenegyedikesek közül egy koránál érettebb lánykát –nevezzük Adélnak- . Igen dekoratív kiscsaj volt, de nem mondom, hogy a suliban a legjobb bőr volt.

Nem sok időmbe telt, és már 1 párként tartottak minket számon az iskolában. (Bár elviseltem volna ha nem rólunk csámcsog minden 2. ember…)

Teltek múltak a hetek. Eljutottunk Adéllal a 2. hónaphoz, és még mindig nem történt meg a várva várt együttlét (pedig nem volt szűz)! Ami nekem, mint 18 éves érett kamasznak, valamint a lányok által is közkedvelt srácnak már nagyon is hiányzott. De valahogy elfogadtam…

Amint már említettem sosem sikerült megállapodnom 1 nőnél ezért visszatértem valódi önmagamhoz és ismét szemrevételeztem a kínálatot. Mondanom se kell, hogy ugyanabban a középiskolában mértem fel a terepet. Ekkor akadt meg a szemem egy másik tizedikes hölgyeményen – nevezzük Zsuzsinak-, aki szintén magasan verte a konkurenciát. Nahát én sem tétlenkedtem sokáig, 1 héten belül megszereztem a Zsuzsi telefonszámát, és már a randi is meg volt beszélve. Aminek következtében összejöttünk azzal a feltételemmel, hogy nem kell nagydobra verni. (Ez azt jelentette, hogy csak a jó barátok tudták, és csak sulin kívül találkozgattunk, suliba még puszit se adtunk egymásnak.)

Ez meg is valósult, és problémamentesen alakultak a dolgok, sőt időközben még Adél is beadta a derekát. Egyetlen kis apróság jött csak közbe, engem meglátott egy volt haver a buszon éppen Zsuzsival ölelkezve. Aminek csak később lesz jelentősége…

Több mint 3 hónap telt el így Édes Hármasban!!!

Egyszer csak az történt, hogy én érettségi tétel tanulásra hivatkozva lemondtam az Adéllal történő találkát, hogy az érettségi előtt még 1 jó nagyot piáljunk a haverokkal.

(Viszont ezt meglátta Adél barátnője, akinek nem sikerült tartania a száját…) Hétfőn már jöttek is a kihallgatáshoz hasonló kérdések (már csak a lámpa hiányzott :-) ):

Hol voltál? Mikor voltál ott? Kivel voltál? Mit csináltál? stb.

Mondanom se kell, hogy szakítottunk Adéllal.

Hát üsse kavics, annyira nem tört meg a dolog, ott van még Zsuzsa. (gondoltam én)… Sajnos vele viszont már nem találkoztam 1 hete és mivel ő tudott az én fix barátnőmről, Adélról ezért ő nem úgy nézett rám mint a nagy Ő-re. Teljesen korrekten, és tiszteletre méltóan szólt, hogy neki alakulóba van egy srác, akivel komolyan szeretné, ezért mi lenne, ha szünetelnénk, amíg kiderül, hogy mi is lesz köztük.

Tiszteletben tartottam kérését, és emelt fővel estem két szék közé... De semmi gond, úgyis itt az érettségi, legalább lesz idő tanulni is egy kicsit.

A hét közepe felé, a legnagyobb meglepetésemre viszont megkeresett Adél azzal a címszóval, hogy beszélnünk kell! Meglepődésemet igyekeztem titkolni és beleegyeztem.

Négy szem közt beszélgettünk, amikor is jön a váratlan kérdés: Megcsaltál?

Erre én: ááááá dehogy is, téged? Gondolom nem kell folytatnom hogy mi is történt….

Te szemét disznó, tudom, hogy hazudsz, és azt is tudom kivel csaltál meg....

Kérdem én kivel? Jött is a megfelelő válasz: Zsuzsival….

Nincs tovább, lebuktam beismertem stb.

Utólag kiderült, hogy a drágalátos haverom volt, aki látott minket a buszon még anno.

- Ajánlom mindenkinek, hogy még a haverokat is alaposan válogassátok meg -

Az utolsó hetem volt az érettségiig, de a legmegalázóbb. Ugyanis mindenki egy szemétnek könyvelt el, tekintettel arra, hogy lánysulinak számított (megközelítőleg 65-75% nő) ezért nagyobb megvetésnek örvendtem, mint tiszteletnek!

Na de mindegy, „Több is veszett Mohácsnál”. Nem vagyok egy búslakodós típus, és különben sem volt még olyan hogy ne lett volna valahogy….

Leérettségiztem, és 1-2 nap múlva jött egy olyan sms Adél telójáról, aminek az olvasása közben azt hittem lefordulok a székről. „… találkozzunk, de csak úgy…”

Nekem se kellett több, alkalmazkodtam a helyzethez. Az elején tisztáztuk, hogy nem járunk, de ha van akármelyikünknek új személy a láthatáron, akkor szólunk és vége a dolognak. Röpke 2 hónap telt el úgy, hogy heti 2-3 alkalommal találkoztunk, ami akkor teljesen megfelelt. Különben is minek keressek egy komoly kapcsolatot, hiszen szeptembertől másik városba kezdem az egyetemet…

Eljött a nyár vége, ilyenkor mindig volt nálam egy fergeteges buli. Ott volt mindenki, aki számít. Jöttek haverok, osztálytársak, csajok, na és persze Adél is.

Lényeg a lényeg, én eléggé szétcsaptam magam az alkoholnak köszönhetően. J

Másnap reggel egy gyógyító keféléssel kezdtük a napot Adéllal. Még taliztunk a következő héten, de utána már nem keresett az ügyben, hogy mikor rendezünk újra párnacsatát, ráadásul az én érdeklődésemre sem reagált, vagy pedig kitért a válaszadás elől. Kb. 1 hét múlva kibökte, hogy van valakije. Ebben semmi problémát nem láttam, ugyanis megbeszéltük, hogy szólunk egymásnak, és különben is legalább talál vmi normális srácot. – Az új barátját nem ismertem, de normálisnak tűnt .-

Eljött a szeptember és az egyetemkezdés. Én minden hétvégén hazajártam a haverokhoz, amikor is egy ominózus estén az alkoholnak köszönhetően kiderült, hogy az én „állítólagos” legjobb haverom és egyben volt osztálytársam – nevezzük Mátyásnak - a saját házibulimon akkor oboáztatta Adélt, amikor én már lefeküdtem pihenni.

Remélem mondanom se kell, hogy köpni-nyelni sem tudtam… Egy sms után kiderítettem, hogy ez most kamu vagy komoly sztori. Gondolom most már nektek is kiderült, hogy komoly volt a dolog…

Ez az eset azért zaklatott fel, mert:

1. nem vártam ezt az egyik legjobb haveromtól és osztálytársamtól egyben
2. ha Adél szól a buli másnapján, hogy nem akar párnacsatázni, mert van vkije, akkor azt mondom OK.
3. lehet, hogy én vagyok maradi, de nekem a haver ex/aktuális/jövőbeli nője TABU!



Ennek következtében annyira felhúztam magam, hogy megbeszéltem egy találkozót Adéllal és ekkor kiabálva elküldtem melegebb éghajlatra. Ráadásul még én is meglepődtem a reakciómtól, és abban a pillanatban mindenki szeme láttára elkezdett bőgni. (A mai napig nem voltam olyan ideges, mint akkor, és nem beszéltem még úgy senkivel, mint akkor vele.)

Na ezek után megszakadt a kapcsolatom az otthoni haverokkal, és mindenkivel, akinek vmi köze is volt Adélhoz.

Bosszú képen összejöttem Mátyás ex csajával akibe nagyon szerelmes volt, és megdöntöttem.

Amit így utólag már bánok, mert normális csaj, akinek igazából semmi köze nem volt az egészhez, és nem volt korrekt dolog vele szemben. Rájöttem, hogy hülyeséget csináltam… (Bár utólag könnyű okosnak lenni.)

Mindezt azért írtam meg, mert nagyon kíváncsi vagyok a kommentekre. Hogy mennyire viselkedtem normálisan, vagy adott esetben ki ért és ki nem ért velem egyet.

További szép napot, és csak okosan a párkapcsolattal! J

Csodálatos levelet kaptunk. A fiatal srác eljutott a vallásos család vasárnapi ebédjére, a kedves após is elmondta, amit akart. De ez még nem volt semmi. Olvasónkat arra bíztatjuk, hogy mindent írjon meg az anyával történtekről.

Kedves Szakítshabírsz BLOG!

Mellékelten küldöm saját történetem, ha sztorim sikert arat, küldök még, hisz annyi minden történt már velem az élet során...

Történetem nem egy szokványos szakítást elevenít fel, sokkal inkább egy harmadik személy közbelépése miatti bonyodalom leírása.

A szüleimmel megünnepelt 19. születésnapom után egy héttel unokahúgom hívott magához vendégségbe, ahol még egyszer felköszöntöttek a barátaim. A buliban aztán figyelmes lettem egy lányra, aki néhány elfojtott mosolyt villantott felém. Játékosnak ugyanakkor félénknek tűnt. Nagy szemeiből hívogató melegség áradt, középen elválasztott dús, hullámos haja rakoncátlanul omlott alá. A tincsekkel sehogy sem tudott (vagy akart) megbirkózni. Miután meggyőződtem, hogy nem csak az elfogyasztott ital mennyisége (noha az még nem volt jelentős) okozta optikai csalódás áldozata vagyok, és valóban engem fixíroz a tündérke, megszólítottam.

Szemlesütve felelgetett, inkább nyávogott a kérdéseimre én meg attól a pillanattól kezdve a hálójában vergődtem hosszú, iszonyúan hosszú hónapokon át.

Persze haza kísértem. Naná, hogy hívhatom másnap. Igen, igen Ő is szeretne velem találkozni. Puszi nix. Viszlát.

Haza lebegtem és nagyszabású tervek szövögetésébe kezdtem. Másnap délelőtt hívtam, a mobiljába egy olyan hang szólt bele, mintha az illető ráspolyt nyelt volna. Udvariasan bemutatkoztam és mondtam, hogy mi járatban vagyok. Majd erős zaj (talán a tag kezéből kiesett a telefon, ezután csend, de a vonal nem szakadt meg. Kíváncsiságból vártam egy darabig. Végre beleszólt a kicsike. Mondta, hogy kint volt a konyhában és az apja vette fel, de már elment és most tud beszélni. Akkor még nem volt furcsa, hogy az apja miért kapkodja fel a telefonját. Később viszont már egyáltalán nem volt az.

Lehet szó randiról de csak kilencig maradhat. Ajaj, gondoltam, a második intő jel. Este érte mentem. Csók nix. Kézfogás csak véletlenül, lopva, és akkor is kihámozza magát minduntalan. Na, sebaj, gondoltam az ujjai legalább fürgék. (nem igaz, akkor még erre nem gondoltam, vak voltam, mint egy denevér. Szerelmes denevér.)

Így ment ez hónapokig. Sokat és jókat beszélgettünk. Tényleg. Csók és simogatás csak ünnepnapokon. Egyik alkalommal közölte, hogy Ő mélyen vallásos és szeretné tudni, mit szólok ehhez. Semmit nem szóltam, addigra már egy hülye is rájött volna, noha ezzel még véletlenül sem traktált. Folytatta. Tudja, hogy egy ideje bizonyos feszítő problémák jelentkeztek nálam (ha így is volt, igyekeztem leplezni) és nem vagyok közömbös számára bla,bla,bla. Neki is szüksége volna egy kis lazításra, de az apja megöli, ha megtudja, hogy ízé (miért kéne megtudnia?) És különben is úgy tervezte, hogy csak ha komolyabbá válik a kapcsolatunk stb., ja, és a szülei ebédelni hívtak vasárnapra.

Vasárnap. Régi idők mozija. Rendes rőzse és ruházat, virág anyucinak, csoki Marcinak, az öcsikének.

A Haller utcai hűtőházak sem lehelhetnének fagyosabb pillantást rám, mint a zord atya acélszürke szemei. Szögletes áll, vastag keretes szemüveg, és mint egy kétméternyi kopasz szikla nézett le rám, a kis pondróra. Kezet ráztunk. (akár satuba is szoríthattam volna) Nem azt mondta, hogy örül, hogy meg ismert, hanem milyen jókötésű gyerek vagyok és víg a szíve (szó szerint), hogy a lánya éjjelente nem mászkál izmos kíséret nélkül az utcán. (Persze, hogy nem, mert kilencre mindig haza ért.)

Marcika meg kicsi, simaszájú korcs, hogy messze gurult az alma a fájától az biztos.

És hogy miért olyan messzire, arra anyuci adta meg a választ. Negyvenes, kissé feslett arcú, ám roppant nagyvonalúan felszerelt mama. Élénk és ügyetlenül leplezett figyelemmel irántam. Az asztali áldás utáni ámen, volt a leghosszabb beszélgetésünk, amit speciel nem bántam, mert a kőben sütött rántott csirkével birkóztam. Kedvesemre kacsintottam, aki viszonozta. Már-már kezdtem szórakoztatónak találni a délutánt, amikor az atya beszélgetni hívott a dolgozószobájába. - Most elkenem a szádat kis takony, amiért a lányommal hetyegsz! Nézéssel a szemében. Oké, essünk túl rajta. Dumáljunk.

Megvolt a hegyi beszéd a kelleténél talán egy kicsit hosszabb is. Végre kiszabadultam apuci karjaiból, hogy beleesek anyuci karjaiba. Mit szépítsem anyuci rám pörgött. A nagyobbik baj, hogy én is anyucira, de passzív maradtam, amíg lehetett. És elég sokáig bírtam. De nem elég sokáig.

Sok minden nem történt, de ami igen azt a simaszájú kis patkány leadta Tündérkének.

Ezek után kitartóan magyaráztam a magyarázhatatlant. Hónapok teltek el és hiába ecseteltem, hogy technikailag nem történt semmi, sőt tulajdonképpen egy hős vagyok, mert ellenálltam anyucinak. Nagyképű, p..civadász, aljas féreg voltam. S noha a lényeget illetően a kedvesem nem sokat tévedett önhibámon kívül elvesztettem azt, akit igazán szerettem. Sírás, telefonok (apucitól is, hogy akkor most mi van? Nem tudta.)

Kérlek, adj még egy esélyt! Nix. Beszéljük meg! Nix. Csak egy utolsó, tisztázó beszélgetést! Nix. Futottam a pénzem után. Anyuci megâ026..

De ez már egy másik történet.

Die another day

Az elméletalkotó fiúknál nincs jobb, főleg, ha szerelmi életük megmagyarázására használják fel a különböző teóriáikat.

Mission: a magyar nyelvünkből elüdözni egy időre a tűz szerelem-metaforaként történő használatát. Csak a vicc kedvéért, hogy mit tudunk kezdeni nélküle. Vagyunk-e valakik a lángolás nélkül.

A vertikális-horizontális elmélet

A történetemmel arra szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy mielőtt leírnánk az összes férfit, illetve nőt, hogy mocskos, jellemtelen csapodár „szemétdisznó” illetve „céda”, gondolkodjunk el azon, mi mit teszünk, illetve engedünk meg, annak érdekében, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy.

21 éves fiatal nőként, az első nagy szerelmemmel 5 év után már nem igazán alakultak jól a dolgaink, és lassan egyértelművé vált, hogy ennek a gimis szerelemnek hamarosan vége lesz. Bár nagyon szerettük egymást, a szerelem elmúlt és mindketten (na jó, főleg én) kacsintgattunk már újabb lehetőségek felé. Ebben az időszakban találkoztam a történet főhősével és lángoló szerelemre gyúltam iránta, de tényleg, nagyon. Úgy éreztem végre rátaláltam egy olyan férfire, akihez hasonlóval korábban sose találkoztam és hittem abban, hogy ez most nagyon igazi.

Vívódtam-tipródtam, majd egy gyors döntéssel lezártam az akkori kapcsolatomat (persze nem csak az új fiú miatt döntöttem, de remek alkalom volt, hogy elszánjam magam). Eközben szépen lassan alakultak a dolgok a „lovagommal”, egyre több beszélgetés és közös program. Közben természetesen beavattam, hogy miken vagyok éppen túl, és hogy valójában miatta szakítottam a barátommal. Többször kifejtettem, hogy az a dolog már halott volt és én teljesen készen állok, egy új dologra várva. Nem akartam ködösen fogalmazni és rejtvényeket feladni neki, hogy vajon mit akarok. Ő is mesélte, hogy volt neki is volt egy naagy szerelem, ami már nincs, mert nem működött, meg egyébként is, ő nem az a gyenge típus, akit ugráltathat egy akaratos, ambiciózus kisasszony, plusz a csaj akkor nem is tartózkodott Magyarországon.

Szóval úgy gondoltam minden csodás, kell nekem, kellek neki, gyakran ott aludtam nála megtörtént több stratégiailag fontos esemény, az egész nagyon kis meghitt volt. DE, például ő sose jött át hozzám, pedig egyedül laktam, és 2-3 hét után még mindig nem lett kimondva, hogy akkor mi most együtt vagyunk. Ha menni akartam mehettem bármikor, de ő annyira nem forszírozta a dolgot.

Például: jött a szilveszter, nem is terveztük, hogy együtt leszünk, mert még korai lett volna vegyülni egymás társaságával gondoltam én, hogy csak ez az indok, (haha), de utólag kiderült hogy a „nagyszerelme” csajszi is hazajött és együtt voltak lamúrosan. Ezt nem is annyira titkolta, bár nem tőle tudtam meg. Háttööö, és ez így kezdett kellemetlenné válni, mert amikor kérdőre vontam, hogy akkor most ki kivel van, akkor nem igen kaptam semmilyen választ. Oké, hősszerelmes voltam, tele önbizalommal, maaajd én meghódítom örökéletre, és akkor ez most belefér, mert még friss, és nem lehet senkitől semmit elvárni pár hét után…

De a dolog egy hónappal később se indult be nagyon, én mindig lelkesen meglátogattam, ő mindig lelkesen fogadott, de gondosan ügyelt arra, hogy nehogy biztonságban érezzem magam a kapcsolatban. Persze nem is volt ez így rendes kapcsolat, de tudom, hogy nagyon tetszettem neki, hogy nagyon jól érezte magát velem. Mindig azt mondta, hogy szereti bennem, hogy okos nő vagyok (jajj már, de átlátszó) és ő nem igen szokott ilyen okos és tudatos nőkkel találkozni, ezért ő fel is vázolná nekem az elméletét a kapcsolatunkról (hiszen ő is érezte, hogy most már nevén kell nevezni a viszonyt).

Az Elmélet: Ő sivárnak tartja a hagyományos párkapcsolatokat, amelyek, az un. „horizontális kapcsolatok”. Ezek uncsik, mert elfojtják a vágyakat és a kreativitást, és erre neki nincs szüksége, meg neki az ilyesmi nem is nagyon megy. De ő látja bennem, hogy én különleges vagyok, és végre én lehetnék az a csodálatosan fantasztikus nő az életében, akivel megvalósíthatja a „vertikális kapcsolatot”. A vertikális kapcsolat ugyanis új dimenzióban értelmezendő, és lényege, hogy csak szeretni kell egymást (free love), de nem kell ragaszkodni az olyan elavult dolgokhoz, mint hűség, meg a rendszeres találkozások, és azok a méltán utált kötelességek és elvárások.(Egyébként a gyerek a keleti tanok nagy hódolója volt, és példaképe Osho, az indiai filozófus – vallási vezető. Osho több elméletét is, pl. a kreativitásról vagy a kiteljesedésről a szabad szerelem formájában kívánta értelmezni.)

Magyarul legyek a szeretője, HA neki alkalmas, de senkije nem vagyok/leszek. Hmmm, korrekt, őszinte, tudományosan filozofikus, férfiasan tökéletes. Na de, kérem szépen, én nem ezért alakítottam át az addigi életemet, hogy ezt kapjam, mert nagyon nem erre vágytam. Akármennyire is haladó gondolkodásúnak tartom magam, és fogékonynak a filozofikus absztrakciókra, nekem valahogy mégis az a béna „horizontális kapcsolat” kellett volna.

Szóval hagytam a francba az egészet, mert hősködhettem volna tovább, hogy majd megváltoztatom a dolgot, meg majd belém szeret és rájön mi a jó, és hogyan szép az élet együtt, de nem volt kedvem. Sírdogáltam meg csalódott voltam, de beláttam, hogy „ez ilyen”.

Viszont hősünk később kezdett rájönni, hogy az elmélete béna, és mégiscsak hiányzom neki, meg velem szeretne lenni. A legjobb az, hogy ekkor már újra együtt volt a régi szerelmével, akiről kiderült, hogy nem is szakítottak igazából, csak a csaj elutazott pár hónapra, (muhaha). De még hívogatott, meglátogatott a munkahelyemen, megbánt és belátott sok mindent. Még ilyen édes kis módon féltékeny is volt a közelebbi fiú barátaimra, és azt mondta, igazából azért nem akart velem komolyabban összejönni, mert tudta ő nagyon jól, hogy 1. nem hevertem ki a korábbi kapcsolatomat, és 2. úgyis hamarosan összejövök valakivel az egyetemről (nos, ha így akarta így is lett). Továbbálltam, hamarosan megismerkedtem mással, aki azóta is a párom 2 éve, és nagyon szerencsésen alakultak a dolgaink.

Kész, ennyi a dráma, meg a tanulság, hogy senki ne hagyja magát megalázni, ha nincs hozzá kedve, még ha szerelmesnek érzi magát, akkor se. Biztos vagyok benne, hogy ha odafigyelünk az életünkre, akkor titokban mindenki érzi, hogy mikor rezeg a léc, és mikor kell belátni, hogy nem megy.

De nem haragudtam rá soha, mert ő ilyen, így éli az életét, neki így helyes, és van, akinek ez jó. Részemről meg szerencsés volt hamar észbe kapni.

Ez csodálatos, hogy a szakítósblogon történt szakítás után mindkét fél jobban érezte magát. Ha ez segít, akkor írjatok. Küldjetek képeket, bármit.

Helló, helló..

Gergő vagyok, én írtam nektek a kérést.
Sajnálatos dolog, hogy így, de köszönöm, hogy feltettétek.
Nem olvastam el minden kommentet, de gondoltam, ha már megosztottam veletek (és fél Magyarországgal) a dolgot, akkor be is illene számolnom, hogy mi történt azóta.. meg jólesik kiírnom magamból.
Szóval miután publikáltátok a cikkem-ha lehet ezt így mondani, szóval másnap éjjel felhívott a már volt barántnőm (Tündi), hogy elolvasta, megérdemelte, és hogy tudjam neki is nagyon szar! Szóval elmesélte, hogy igen, tényleg két hónapja csalt, és lehet, hogy folytatódik a dolog köztük, és sajnálja, illet volna neki elmondania, de ezért jogosan "aláztam meg" a blogotokon.
Szar ügy, ez van..
Szóval vége, de a siralom már igazán csak rám tartozik.
Köszönöm mégegyszer-nekem segített

Így tovább, üdv mindkettőtöknek!(úgy vettem le, hogy ketten szerkesztitek a blogot)

Nagyon nehéz elítélnem Lacit, mivel druszám. Viszont tegnap szerepeltünk a Fókuszban, amit djZone feltett a youtube-ra. Mindenki szerencséjére csak a ránk vonatkozó részt, mert Gianni és Horváth Évi nem sok érdekeset mondtak. A két megkérdezett szakértőből pedig sikerült hülyét csinálni, amikor a mondandójuk utáni átkötő szöveget így kezdte a riporter: "És most hallgassunk meg két embert, akik szakítottak már." Haha. (Teljes adás itt>>)

sziasztok!

az előbb láttam, hogy az olvasók hiányolják azokat a történeteket, ahol a fiú viselkedett hülyén, a lány pedig szakított. hát itt van egy.

pár évvel ezelőtt megismerkedtem egy sráccal egy házibulin. egy barátomnál zajlott az esemény, a srác pedig - legyen mondjuk laci - a házigazda ismerősének kísérője volt. kettesben nem beszélgettünk, de szimpatikusnak találtam: mosolygós volt és érdeklődő. hát ezek után vagy fél évig nem találkoztunk.

egyszer aztán megint összefutottunk, de teljesen véletlenül, egy koncerten, a pultnál. mindketten erősen gondolkoztunk, hogy honnan ismerős a másik, aztán csak összeraktuk a képet. végül aztán mindketten visszamentünk a saját társaságunkhoz, csak búcsúzóul - gondolom nem véletlenül - arc helyett a számra kaptam puszit. laci ugyan tetszett, de ezt nem akartam, úgyhogy kicsit odébb léptem, szerencsére egyből értette, hogy abban a percben nem akartam én ennyit se, nemhogy ennél többet.

három nap múlva sikerült kinyomoznia a számomat (közös ismerősökkel nem nehéz), randit kért, találkoztunk. odafele azért agyaltam ám buzgón, hogy jó ötlet-e ez, mert azért szeretem jobban megismerni a férfiakat, mielőtt kettesben találkoznánk, esetleg szájvégre kapnak, de laci annyira spontán egyéniségnek tűnt, hogy megnyugtattam magam: nem hülye vagy rámenős ő, hanem egyszerűen ilyen - laza, pörgős, vidám, merész. (háppersze.)

szóval találkoztunk, kellemeset beszélgettünk többször is, és szépen lassan össze is jöttünk. ekkor kezdte elengedni magát: egy hónappal az összejövésünk után már nem érdekelte, mi van velem, nem tudtam vele beszélgetni, mert ÁLLANDÓAN saját magáról beszélt. ha találkoztunk és feszült voltam, ezt szóvá tette, de az oka nem érdekelte. egyáltalán nem figyelt rám, ha szóltam hozzá, látszott rajta, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. jeleztem neki, hogy ez így nem ok, hiszen én is meghallgatom őt, és ha segíteni nem is tudok egy-egy problémájában, legalább kicsit könnyítek a lelkén. belátta, hogy igazam van, majd nem változott semmi. csak laci volt a téma.

egy ideig, gondoltam, várok, és adok neki időt arra, hogy megszokja a helyzetet (előttem vagy két évig nem volt barátnője), de csak nem sikerült neki. viszont egyre furcsábban viselkedett, amit kénytelen voltam annak betudni, hogy mivel együtt voltunk már egy ideje, egyre felszabadultabb. gyaníthatóan a tipikus férfibetegség, a bélműködés kérdéseinek kényszeres megvitatása lett úrrá rajta, mert naponta többször is felmerült a téma, hogy merre, hogyan és milyet sz*rt. elhihetitek, nem volt túl felemelő. mivel a figyelmetlensége sem változott, egyik nap házon belül találkoztunk, és megkértem, üljünk le most beszélgetni. ketten 'körbeültük' az asztalt és megmondtam neki, hogy bár még mindig kedvelem, már nem szeretném folytatni a kapcsolatunkat. megkérdezte, hogy miért, úgyhogy őszintén, de nem durván elmondtam neki az egészet. közölte, hogy szüksége van rám, megnyugtattam, hogy nem is, viszont én komolyan nem akarom folytatni ezt így, aztán hazamentem.

ezután pár napig nem beszéltünk, majd állandóan hívogatni kezdett. naponta legalább húszszor keresett, hogy 'hallja a hangom' (ekkor is csak beszélt, beszélt hozzám folyamatosan, úgyhogy nem tudom, hol hallhatta a hangomat), eleinte mindig beszéltünk is, aztán már nem bírtam a folyamatos zaklatást, és csak néhány naponta vettem fel a telefont. december elején aztán beszéltünk, és megkért, hogy 23-án fussunk össze, mert szeretne velem beszélni még karácsony előtt, és meg is ajándékozna. gondolkodtam, mit is adhatnék neki, végül egy kicsi, polcra való tükröt vettem, hogy ne csak hallja, hanem állandóan láthassa is magát. (egyébként tényleg helyes kis cucc volt, jól passzolt a lakásába.)

23-án aztán találkoztunk abban a kávézóban, ahol először randiztunk (ő akarta így). ott aztán ajándékozás címén elővett egy nejlonszatyrot, amiben néhány, akkor még nála levő könyvem volt. megköszöntem, hogy visszahozta, mire laci közölte, hogy ennél több ajándékot nem érdemlek meg (!) és ő most szakít velem (!!!), mert milyen türelmetlen és rossz ember vagyok én. na itt álltam fel, az asztalra tettem az ajándékát, és egy kínosan hosszú röhögőgörcs közepette kivonultam a helyről. szerencsére azóta sem láttam, ennek vagy három éve; remélem, a guta azért nem ütötte meg.

két szakítás - dupla élvezet.

Hoppá, ma este az RTL Klub Fókusz nevű műsorában a szakításokról lesz szó. Mi ezúttal  nem leszünk benne, de azért nézzétek.

valaki fel tudja venni esetleg?

Szia verespalne,

elkészült a szakításról (vagyis annak minél gyorsabb átvészeléséről) szóló riport, és a ma esti Fókuszban lesz látható. 19,50-kor kezdődik az adás.

A blogról szó lesz, és egy sztorit (a kerítésépítőst:-) ki is emeltünk.

Segítségeteket köszönöm!

Sziasztok! Gondoltam én is megosztom Veletek életem legbénább szakítós dumáját.

Nem részletezem hosszan a kapcsolatot. A lényeg, hogy 27 évesen végre szerelembe estem sok-sok próbálkozás után. A fiú már az elején tudatta velem, hogy Krisna szimpatizáns de mivel nem akart meggyőzni engem is ezért nem foglalkoztam a dologgal. Eltelt az első év, részemről nagy szerelemben, amikor felbukkant egy 18 éves kiscsaj a társaságban. A női megérzés dolgozott bennem ezerrel, de a fiú mindent tagadott. Én sosem voltam az a telefonban túrkálós tipus,de egyszer véletlenül megnéztem az sms-eit. Igazából az én egyik üzenetemet kerestem, hogy megkapta-e mert nem reagált rá semmit. Hát sokkot is kaptam rögtön, mert tele volt a lány üzeneteivel. Nem olvastam el, de ennyi is bőven elég volt. Megint rákérdeztem, és megint tagadta, hogy érdekelné a lány. Én meg vaksi voltam a szerelemtől. A sztorihoz tartozik, hogy én sosem voltam házasság párti és gyerekre sem vágytam még. Ő persze oltogatott a dumával, hogy majd együtt ülünk a kandallónál, meg unokák, meg stb.

Másfél év után aztán kiborult a bili és kérte, hogy szakítsunk. Na itt jön a nagy duma. Kérdezem: a lány miatt? Nem-nem. Igazából azért mert ő egyre jobban hisz Krisnában és a lélekvándorlásban és pár év múlva el akar vonulni a világtól és csak a gondolatainak akar élni! És jobb, ha most szakítunk másfél év után, mint mondjuk 2 év múlva. Mikor rákérdeztem, hogy mi volt az a sok szövegelés családról meg kandallóról, ez volt a válasz: Hát a lányok ezt szeretik, nem?????? Na itt sikerült kiábrándulnom belőle szerencsésen, hogy ennyire nem ismert meg másfél év alatt. Természetesen egy hét múlva már a kiscsajjal járt. Nem értem mire volt jó ez az egész. Folyamatosan tagadta, hogy a lány miatt szakít és ezt a hülye Krisna-dumát erőltette. Miért nem lehet egyenesen megmondani, hogy mást szeret, engem már nem?

Üdv

Nyuszi77

Egy erős filozófiai bevezetővel leírt szerelemi történettől nem várunk mást, csak Heideggert, de azt itt nem kapunk, mivel levélírónk a filozófia alapjaival kezdi: születés, halál, anál, muhaha.

A Jankkovics-Szemadám szimbólumkönyv szerint is a tűz a szerelem régi metaforája, úgyhogy ne lepődjünk meg, ha levélírónk egy ilyen ősi, megperzselt, megégetett allegóráiban rejti el önmagát.

Nos történtek velem dolgok már bőven azt hiszem az eddigi életem folyamán, sok jó, sok rossz, de hogy miből volt több, nem tudom. Talán nem is akarom tudni, talán ilyet senki nem akar tudni. Azt viszont szerintem az emberek többsége tudja, h mi volt a legrosszabb és a legszebb dolog az életében. Igaz itt is szinte, vagy talán teljesen irracionális dolog felállítani egy sorrendet, lehetetlen, de mégis lehetséges, de még akkor sem jó, mert mégsem úgy van. Inkább kategorizálni lehet, és úgy sorrendet állítani. Ilyen lehet születés, halál, szerelem, bánat, depresszió, öröm és még ki tudja, hogy hány féle variáció lehetséges.

A halálról, születésről beszélnem szerintem felesleges. Egyrészről születésnél még nem vettem részt. Gyerekem nincsen, feleségem nincsen, még fiatal is vagyok hozzá, a sajátomra meg úgy sem emlékszem, és a legkisebb is én vagyok a családban a röpke 22 évemmel.

Én inkább a kapcsolatokról beszélnék, amiben részem volt a legszebb, és a legrosszabb és legcsúnyább dologban. Hogy ezek közül valaha is űberelni fogja valami, nem tudom. Talán igen, talán nem, talán megismétlődik az egész, ki tudja. Így jártam…

Nos van úgy az emberrel, hogy meglát valakit, és ő még nem is veszi észre, nem is fogja fel, hogy egy beszélgetés után már úgy vonzódik hozzá, h sosem tudja kiverni a fejéből később. Elején csak jól érzi magát vele, és egy kis kényszert érez arra, h újra talizzanak, amikor is rádöbben arra, hogy hűű… valami van benne, ami megfogott, és rögtön belobban egy láng valahol ott bent… mélyen a felszín alatt… lobog, serceg, pattog, ontja magából a láthatatlan perjét. Amikor ezt először éreztem, még fiatal voltam. Nem is tudtam igazából mit kezdeni vele, vagy felfogni, mit is jelent ez, és nem is tartott sokáig a kapcsolatom a lánnyal akkor. Hogy miért nem, az mellékes. Nem rajtam múlott a dolog meg talán rajta sem, fiatalok voltunk. De vége lett… sokáig nem volt utána senkim, majd miután végre lett valakim, az se tartott sokáig, mert addigra megértettem azt a lángot, ami korábban volt. Hiányzott a perje és az azt ontó tűz, úgyhogy a kapcsolataimnak hamar véget vetettem. Nem sikerült senkiből átültetni magamba még szikrát sem, nemhogy lángot.

Aztán egyszer, egyik nap, megint elkezdtek a bennem lévő kövek szikrát szórni, majd miután beszéltem és találkoztam azzal a lánnyal, aki egyszer megmutatta nekem ezt az érzést, ismét belobbant, és hevesebb lánggal égett, mint bármikor máskor. Annyi perjét szórt, hogy az begyújtotta a tüzet a lányban is, és hosszú idő után végre olyan érzésben volt részem, olyan dolgokat élhettem meg, olyan dolgokat tapasztalhattam, láthattam és hallhattam, amiket még álmomban sem gondoltam volna. Így telt el másfél év.

A tűz csiholója aztán úgy döntött elutazik kicsit nyelvet tanulni, csak három hónapra. Mai napig megvannak az sms-ek, levelek, amiben írja, h nem is tudna tovább maradni kint nélkülem, nem akarna emiatt elveszíteni… (így telt el még fél év, és lett mögöttünk egy bűvös, szép, gyönyörű 24 hónapos kapcsolat…)

Aztán eltelt a három hónap, amiből 5-6 hónap lett, majd egy év, majd három és fél év, aztán valójában ki tudja mennyi.

Persze volt is belőle veszekedés, hogy mindig más és más időpontban akar hazajönni. Idővel sikerült megoldanom, hogy én is kimenjek már, de az ő lángja nem bírta a távolság szelét, és csak fújta, és csak csitult, majd végül kialudt. Sok dolog közrejátszott, ami keltette a vihart,. Volt, hogy én voltam a hibás, volt hogy ő, de voltak olyanok is, amikről igazából se ő, se én nem tehettem, csak nem hitt nekem. Pedig sosem hazudtam neki. Soha. Semmiben. Eszembe se jutott volna…

De végül tényleg kialudt a tűz. Reméltem, hogy lehet egyszer valaminek szép vége, mint a filmekben, vagy jön a happy end… de se happy end, se szép vég nincsen. Hogy miért, nem tudom. Bennem is van hiba, ezt nem tagadom, tisztában vagyok azzal, hogy milyen vagyok, és milyen nem. Van, hogy én szítom a vitát, de sajnos ott tartunk, hogy beszélgetünk néha, és ha valami egy picit nem tetszik neki, már támad, mint egy anyamedve, akinek el akarják rabolni a csemetéjét…

Nem tudom mitől változott így meg minden, nem tudom, hogy mitől lett olyan a kapcsolatunk, mint két ádáz ellenségnek, és soha nem is fogom megérteni, hogy miért így kellett alakulnia, és miért így kellett vége lennie. Én próbáltam barátként kezelni, hogy szép legyen az emlék, ami megmarad. Ő ezt nem hitte el, nem tudott barát lenni, és inkább elkezdett ellökni, elkezdett lehordani, elkezdett belekötni mindenbe, amit mondok…

Az a kétévnyi tűz, amiről azt hittem, hogy soha nem múlik el, ami felépített bennünk egy közös jövőt, olyan hirtelen illant el, mint egy gyors nyári zápor.

Csak ez a zápor nem hozott felfrissülést, új életet, új reményeket. Ez a zápor inkább hasonlított valami szörnyű katasztrófához, mint egy hűs frissítőhöz.

Soha nem éreztem még így az elmúlást, a magányt. Soha nem hiányzott ennyire egy ölelés, egy csók, és soha nem éreztem magam így megtiporva.

Kicsit kételkedem már abban, hogy valóban jó dolog egy ilyesfajta érzés, rengeteg kétely van bennem. Hiszen ahogyan Murphy is megmondta: „Ami elromolhat, az el is romlik”…

Nincs olyan dolog, ami nem romolhat el. A mai világban nincs…

Délelőtt kosármeccs volt, délután töriverseny, hogy a középiskolák jelentős csoportjait tudjuk megszólítani.

Mivel sokat hibázom, ezért most egy szuperextramegahiperjóizgalmas sztorit kaptok hirtelen. Lassan verespálnénak saját rajongói klubja lesz a blogon? Nem állhattok közénk!

Olvasgatva az oldalt, úgy gondoltam megosztom énis a talán tanulságos, de jó pár évvel ezelőtt "íródott" sztorimat.

16-17 éves lehettem, mikoris szakközép sulis történelem versenyen vettem részt 4 osztálytársammal. Ne szokványos versenyt képzeljetek el, hanem szabadtéri, mászkálós, túrázós, feladat-végrehajtós (szerintem) versenyt. Reggel megérkeztünk a helyszínre, és mivel nem volt egyszerű a társaság (mi full lazasággal és az esélytelenek nyugalmával léptünk színre), mivel mindenki nagyban bújta a törikönyvet. Nos, nekünk egyből sikerült kiszúrni egy 5 fős lány csapatot, akik nagyon szimpatikusnak (baromi csinosak voltak) tűntek nekünk. Nosza, mi lenni 5 fiú, ők lenni 5 lány, zsír felállás. Megbeszéltük a srácokkal, hogy megpróbáljuk magunk mellé rendezni őket. Odamentem, beszéltem velük, és az a kb 10 személyre elegendő pia, amit mi magunkkal hoztunk, megfelelő vonzerő lett. Volt a lányok között egy fura színű (mivel férfi vagyok, ezért színvak is, szóval lilás, pirosas, rózsaszínes, vöröses haja volt), raszta lány. Na ő nagyon tetszett nekem. Szóval elkezdődött a túra, mi bevártuk őket, és együtt vágtunk neki a vadonnak. Elérkeztünk szépen és rendben a cél-lövészethez. Namost rólam annyit kell tudni, hogy ami fellelhető Magyarországon fegyver, azzal már lőttem. A bibi annyi volt, hogy bennem volt már majd 1 teljes üveg Black Velvet whisky meg pár korty Hubertus (de a csajokban is J). Szóval lőttünk. A/4-es lap volt a céltábla, én a mértani középpontra lőttem. Na, itt volt a remek alkalom, hogy nevet, telefonszámot ráírjam a lapra. Mikor már indultunk haza, "véletlenül" egy buszra kerültünk velük. Odaadtam a lapot, és kértem, hogy hívjon (igen, én a fiú kértem, hogy hívjon fel. Fura mi? ). Este haverokkal sörözés, megintcsak részegedés. A probléma akkor lépett fel, mikor elindultam haza. Összefutottam több mint 1 tucat emberrel, akik más nézeteket vallottak, mint én. Rommá vertek. Súlyos és vérző sérülésekkel, de hazajutottam. Alig bírtam mozogni. Reggel (kb 10 körül) csörgött a telefon. Ő volt az. Mondta, hogy egy barátnője azt javasolta, hogyha valaki így tudja odaadni a telefonszámot, akkor azt érdemes felhívni. Randit javasolt, délutánra. Amennyire lehetett, összeszedtem magam, bár még mozogni nem tudtam, de elmentem. Jót dumáltunk, iszogattunk, ettünk, majd következett a hazakísérés. Busszal, persze. Vártuk a visszafelé menő buszt, és mikor megjelent, megcsókolt. Ő. Nem én, ő kezdeményezett. Megbeszéltük, hogy hívom, és köv. héten találkozunk. Na én hazafelé a testemet a buszon hagyva valahol a műholdak és a Budapest-New York légtér között lebegtem. Találkoztunk, elkezdtünk járni. Én akkor már túl voltam egy 16 évesen hosszúnak tűnő (11 hónap) kapcsolaton. Vele minden jó volt. Szeretkeztünk ott és akkor, amikor csak ránk jött. Ha az utca volt, akkor ott, ha nálunk, ha nálunk, akkor ott. Aztán eltelt 6 hónap. Ő egy vallási ifjúsági csoport tagja volt, ami nem fanatikus, de vallásos csoport volt. Nem is volt ezzel semmi baj. Engem nem érdekelt, ő ezt megértette. De volt ott egy srác. Nevezzük Bélának (bár olyan szívesen leírnám, ki volt ő). Szóval ők közösen szerveztek valami összejövetelt. Aztán jött a derült égből tökönrúgás. Kijelentette, hogy ő innentől kezdve, a 10 parancsolat szerint él. Ergo semmi sex. Na, gondoltam majd meggondolja magát. Erre 2 héttel náluk voltam délután, majd elkezdett hülyeségeket kérdezni. Hogy jóban leszünk e még, meg tartom e majd a kapcsolatot vele, meg minden ilyet. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Majd megkérdeztem, miért akar szakítani, mikor már tiszta volt a sztori. Azt mondta, ő nem akar. Én meg vissza. Akkor miért teszi? Nem tudott válaszolni. Kértem, hogy engedjen ki, (kertváros, kertes ház, kerítéskapu) mert most megyek. Felhívtam bátyámat, hogy jöjjön el értem, majd elindultam. Potyogtak a könnyeim, és 5 perc alatt, mire leértem tesómhoz 3 szál cigit szívtam el. Majd be az autóba, bratyó kérdez: mi van? Én: mi nincs? Barátnőm, az nincs. majd haza. Másnap hív, hogy ha már így alakult, megismerném e a srácot. A Bélát. Mondanom sem kell, azonnal igent mondtam, azon megfontolt szándékkal, hogy kilapítom a gyerek fejét. A srác koleszos volt, és sok ismerősöm jelezte azonnal, hogy barátnőmet látták a sráccal kézenfogva mászkálni, de mindenkit megkértem, hogy ne tegyenek semmit, amíg nem mondom. Eljött a találkozás napja. Külön járultak elém, gondolom mert féltek, hogyha együtt jönnek, akkor elborul az agyam, hozzáteszem teljesen jogos félelem volt. Beszéltem a lánnyal, kezet fogtam a sráccal és próbáltam nem összetörni a kezét. A srác észrevehette, hogy nem sok jóra számíthat, ha marad, úgyhogy visszament a koleszba. A lánnyal megbeszéltük, hogy miatta. Végre elmondta. De ettől nem lett jobb, mert szerettem. Majd pár hónap, sőt lehet volt az év is, felhívott, hogy a sráccal összevesztek, és nem tudja, hol van. Segítsek. Én marha, beültem az autóba és mentem. Megtaláltuk a srácot, összeölelkezve egymás vállára borulva bőgtek. Ott megint legördült egy-két könnycsepp az arcomon. Ekkor döntöttem el, hogy én többet soha nem sírok. Azóta ez így is van. És őket sem láttam többet. Próbáltam elfelejteni az esetet. A tanulság szerintem annyi, hogy hülye vagyok, és túlságosan megbíztam benne. Ha más, akkor mondjátok meg. Azóta találkoztam egy lánnyal. Bocsánat, A lánnyal! 3 éve együtt vagyunk, együtt élünk. És most minden jó!

Kedves Verespálné!
Megint elrontottam.
Bocs,
vl


Mi, férfiak annyira meg tudjuk alázni magunkat, hogy ilyet még senki nem baszott. Miért érezzük azt, hogy mindig van még legalább n+1 újabb lehetőségünk, ha a lánynak úgy sem kellünk?

Mert lássuk be, mindig megszívjuk. Mindent jelként fogunk fel, örülünk, újraértelmezünk, elhitetjük magunkkal, hogy most már minden jó lesz. Aztán persze nem változik semmi. Csak fáj a szív, repedésig feszül a lélek.

Az én történetem rendhagyó itt a blogon, abból a szempontból, hogy nem a lekoptatószöveg az érdekes, hanem az arra kapott reakció.

Kellemes kapcsolatnak indult, jó éreztük egymást (o: , de pár hónap után kezdett körvonalazódni, hogy ő jobban belelovalta magát, mint én. Akkor vártam egy kicsit, reméltem, hogy erősödnek az érzelmek, de lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy részemről elmarad a rózsaszín köd. Ezért némi vívódás után előadtam neki, hogy mivel ő szerelmes, én meg nem (amivel valójában ő is tisztában volt), bár kedvelem, nem szeretném ezt a kiegyensúlyozatlan kapcsolatot folytatni. Erre azt bírta kérni: "Legalább addig maradj velem, amíg nem találsz jobbat!" (Kívánsága nem teljesült.)